Fél hétkor csörög a telefonom ébresztője. Éppen annyira képes vagyok kinyitni a szemem, hogy lenyomjam a Szundi gombot, aztán beburkolózom a 400 forintos IKEA takarómba, ami éppen annyira elég, hogy ne fagyjak meg éjszaka, persze erre is csak a plédemmel kiegészítve. Tíz perc múlva megint csörög az az átkozott. Ismét kinyomom. Tíz perc múlva újra. Kicsit felhúzom magam, átállítom, hogy egészkor csörögjön, félálomban nem jövök rá, hogy egyébként is akkor csörgött volna újra. És hétkor végre felkelek. Kitámolygok a konyhába, megsütöm a fokhagymás bundáskenyereim, megmelegítem a túléléshez ma különösen szükséges kávémat, és leülök blogolni. Mert a DUÉ-ről írnom kell.

Középsulisan, amikor rájöttem, hogy érdekel az újságírás (nem, inkább arra jöttem rá, hogy semmi máshoz nem értek, csak az íráshoz), még felnéztem a Diákújságírók Egyesületére. Mennyire jó lehet ide tartozni... már fiatalon elkezdeni az újságírást, biztosan könnyebben találnék utána állást, lenne gyakorlatom... Az egyik barátnőmmel, nevezzük Lettinek, képesek voltunk vidékről feljönni a DUE találkozóra, kétszer is. De aztán lassan rájöttünk, hogy annyira nem nagy szám, sőt... sétálgattunk, hallgattuk a meghívottakat, és halálra untuk magunkat. Aztán tavaly, az első olyan DUE találkozón, amin nem voltunk ott, beütött a ménkű. Az egyesület kiírta a netes portálján, hogy mivel nem érkezett elegendő minőségi írás és fotó (szeretek fotózni is), ezért bizonyos helyezetteket nem hirdetnek ki. Ráadásul egy olyan fotó lett az első, ahol egy muslicát fényképeztek le egy tányérban, nem is jó minőségben, nem jó beállításban. Itt ábrándultam ki végleg a DUÉ-ból.
Aztán Letti nyert az ideire két jegyet. Én pedig elmegyek röhögni. Többek között SP-n. SP. A DUÉ-n. A feltörekvő újságíró-generációt SP-re neveli az országos Diákújságírók Egyesülete.
Nem igazán tudom hova tenni a dolgot.
 

Persze, mivel is kezdhetném mással, mint 'imádott' alma materemmel, a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolával, ami sikeresen bekajálta a Heller Farkas Nemtudommilyeniskolát, így most még nagyobb, és még kevésbé használható bármire is... eredetileg újságíró iskolának indította Javorniczky tanár úr, de mára úgy elkorcsosodott egy üzleti-marketinges undormányra, hogy lassan az újságírás teljesen háttérbe szorul. Persze dolgozunk ezerrel, hogy ne így legyen, de sajnos az iskolai lap, a 'Komm sem egy Yale Daily News, valahogy színvonalon alul van (legalábbis nekem, nem tudom, hogy országos szinten hogy áll, de ha jól, akkor ez elég nagy szégyen a magyar egyetemi újságírásra nézve).

BKF mással sem áll valami fényesen... a számítógépek (ahhoz képest, hogy az online újságírás már kezdi átvenni a hatalmat a nyomtatottól) nem épp modernek, a hallgatói élet valahol a béka feneke alatt van, a kaja rossz, a fősulis bulik laposak, a gólyatáborok méglaposabbak.

Persze itt is megtalálhatja az ember a maga számítását. Én másfél évig kerestem az enyémet. Aztán felvettek nyomtatott sajtó szakirányra, és úgy érzem, végre megtaláltam a helyet, ahol lennem kell. Közhelyesen hangzik, de így van, amíg másfél évig folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit csinálok rosszul, miért nem vagyok boldog, miért azon gondolkodom mindig, hogy mennyire magányos és saját akaratomból kirekesztett vagyok, addig itt van most ez a kis nyomtatott sajtós csoport, akiknek a felét így is utálom, de a másik fele tündérvirág, és hála nekik, kezdek megismerkedni az iskola barátságosabb felével is. Kezdem elhinni, hogy az emberek nem ellenem vannak, hogy az Astoria szép, még akkor is, ha zuhog az eső, hogy a BKF-es büfé nem rossz, csak egzotikus, és hogy a sulis bulikban is ugyanúgy jól érezheti magát az ember, csak meg kell találnia a saját társaságát.